Félelemmé gyűrt testem ázott madár

a lépcsőház torkában,

nyújtózkodik meztelenségem

karjaidba, a remény izzói kicsavarva

fekszenek a pattogó radiátorok

rácsai alatt, ölébe fogad a

tisztaság-szagú víz, elmázol az

öröm, mikor fodrozó lélekkel

hibátlanul lépsz a kádba mellém,

kié volt az első mozdulat, nem

tudom, de az én szám kért bocsánatot

nedves tenyeredtől, nem hittem, hogy

testünk tudomást sem vesz arról, ami

történt, sodródtunk, s én csak a

kicsapó hullámok zajára, s a szádra

emlékezem, mely nem szűnt csókolni,

s hogy a feszesre húzott lepedőn karjaidban

aludtam, többször is felriadva, hogy

itt vagy-e még; hajnali meglepetésem

izgalma tovaterjedő fényhullámmá vált,

hűvös kortyai a vaníliafagylaltnak

akkor vágtak tarkón,

sok méter mély álom osont hosszú folyosónkon végig,

beterített szirmaival,

s robbant a mozdulatlanságba a telefon,

a feleséged volt,

letettem, s az új csörgésre kirántottam a

falból is, ugrált a szívünk, mint

kalap alá terelt béka, elszunnyadtál,

de én vártam, hogy az ajtó fog bőgni,

s meg is érkezett a hang; sokáig bírta.

Békés reggelünk háborúvá vált,

forró teádat összekócolt szemmel

kortyolgattad, s csók nélkül, kérdő

tekintettemmel mentél el.

Szívemben mégis ott pihent a hála, hogy

éjszakánk nem vált borzalmak kapujává.