Úgy nem jön az este,
mint hó nem hull az éjből,
s te sem közeledsz sürgetőn
nyíló ajkaim közé,
csillognak a fények szorosra
feszült tenyerünkben.
Pihen a szerelem íze is a
szánkon, tétova egymás-keresésünk
beborítja egymástól távoli esténk,
magánya könnyedén érint meg,
akár ajkad táruló combjaim,
felzizzenek, s könnyű szárnyakon
kiszáll az ablakon
utánad sóhajtásom.
Megfoghatatlanok a hangok.
Alaktalan sikoltás. Remegése a jövőnek,
lüktetése jön.
Csend.
Fáradt lépteink hulláma elérhetetlen
színekben pompázó
virágcsokor.
Nincs is bocsánat életünkért.
Nem menekülhetsz álmaidtól.
Kicsit fehér az éj, kicsit viaszos.
Csúszunk egymáshoz közelebb,
de átcsúszni egymáson nem tudunk.
Találkoznak vérköreink,
mosolygásunk is csaláncsípéssé válik,
összegabalyodtunk, mint
tengeri csillagok párzáskor.
Madárka, szállj,
csitt szívem,
már gurul feléd a halál.
"SOHA, SOHA, SOHA NEM TUDNÉK
HARAGUDNI RÁD". Fátyolveríték
borította hómezővé vált arcod,
kristályháromszögbe bújt
hallgatag szemed, erős kezed
mohón szorította táruló derekam,
s én nem mondtam, mibe sajdult
a megnyúzott, meztelen agy.
Mire arcom felé fordultál, már
könnyű szél futott könnycseppeimen.
Fényben úsznak a világítótornyok
felhasadt tenyered zugaiban,
nincs; és tudod miért.
Fáj, akár a hajnal születése
lázasra feszült arcodon.
És akkor hogyan?
Kiáltásom bőrödhöz simul,
akár csobbanó víz testünk
fodraihoz.
Vártuk, és türelmünk
szétfeszítette vágyainkat.
Szélesre tárhatod, de
nincs aki belépne.
Rám várj. Testem,
ölem, mi befogad.
Magamba rejtlek.
Egymáshoz élünk.
Hiányod elsodor, akár menekültek
áradata a boldog maradni-akarót,
lángoló fogsorai a zöldtől dermedt
fáknak jöttöddel fenyegetnek,
várj még, hisz zúdul a tested,
akár hegy patak tájkép keretei
közé szorítva, fullaszt a létezésünk,
együtt és egymás nélkül fájdalmas
gyönyörei a pokoli tisztaságnak,
szeretünk, mi,
nemzettelen, nedvestestű kórói
e civilizált, atomkori élő állatkertnek.
Hogy soha ki nem mondtad,
az fájt, mint ahogy sivító gumik
nyoma fáj az útnak,
soha nem éreztem, hogy jó így,
tudtam, hogy véget ér,
szép volt, akár egy parázna hajnal
magamutogatása,
felsejlő, titokzatos, párás ablaka
egy párhuzamos világegyetemnek,
melybe boldog-szomorúsággal
tekintgettem, odatartozni nem
tudó, csöndes-keserves
virágkoszorú.
Patkányok szőrébe kapaszkodok,
mocsokban élek.
Vetkőző lányok bőrébe bújok,
lágy irgalmat kérek.
Színek csavarodnak a csípőm
köré, feszül az izom,
mint az univerzum, tágul a
méhem, tűrök, míg bírom...
...Síkos vércsomók a kezemben.
Kis embrió a párnámon.
Elkúszott az utolsó, egyetlen
lehetőség.
Átfolynak rajtam a hangok.
Magamhoz kiáltalak.
Futottak utánad a percek, s
tébolyult sápadásaimban
kapaszkodnék homlokodból
nyíló távoli virágaidba.
Átcsobog és elnyel.
Térdepelnek a szavak.
Szánni kellene, hogy élsz,
s csak játszani tudom
megbocsájtásod.
Szívemben tegnapi szentjánosbogarak.
Alvó csöndjükbe éppen beleférek.
Tétlenül hullámzik kezemben a
vágy. Simogatásom magam vagyok.
Vörös csörgéssel telt
meg a vibráló erdő,
nyálas tűz száguldott, s nőtt
a puha borzalom,
szelíd kín tépte ketté a
csobogó felhőket,
kérlelő fájdalom
szállt feléd az tömegből.
Sziszeg az ősz.
Élni küzdesz.
Egy meleg bőrdzseki és
egy fehér kocsi, éretlen sárgabarack,
budapesti hajnal,
messze, szinte árnyékként az
arcok temetőjében...
Hullámokban érkeznek a vádak.
S közben fülembe borzong,
ahogy ujjaid játszottak alig
kéthetes szakálladdal...
s hogy én mit éreztem,
miközben te már mást
öleltél, s másnak hazudtad
egyre követelőzőbb csókjaidat,
elmosta az első felcsendülő,
könnyes női kacaj.
Tárva minden ajtó, de nincs kiút,
csak végtelen semmi, csak a
csöndből font hárfapercegésű sóhajtás.
Fényes minden ablak, de nincs, ki
letörölje könnycseppjeidet, ha
combod selymén végigfut a bíbor
patak.
Üres minden szempár, gyere mama
siess,
nyikorog az ágy,
benyitni és nem észrevenni semmit.
...Hisz értened kell, hogy bőröm mit érez,
mikor gyöngyöző pezsgőt lefetyel
nyelved, borzongó csodálat, ha kezed
gerincemen lopva végigfuttatod,
érezned kell, csak értünk jön az éjjel,
s hűvöse is csak azért tolakszik
ágyunkra, hogy karjaid védő melegét
suttogva akarjam, ujjaim hajadban
azért játszanak, hogy a lüktetés
csillapodjon benned, homlokod, halántékod
lágy pihenőhelye csókjaimnak,
simogatom kéretlenül is, akár az arcod,
ha többnapos borosta lágysága hívogatja
melleim, mert a nap is csak
értünk kell fel, minket látni egymás
karjaiban, új éjszaka reményét ígérve
felénk, s ölemben, ha elalszol,
álmaid gyűjtöm míves bronzedénybe,
csillogó borrá válnak, lassan kortyolgatom csendes
estéimen, felvértezve erős szerelmeddel,
kezeidbe rejtve kicsiny tenyeremet,
mert ha szorítod, ha tekintetünk kapocsba
zár, vibráló, lángsugarú híd feszül
homlokunk között, árama a megfoghatatlan,
fájdalmas kéréseinknek, hogy meddig még, hogy
titkon-hűtlen testeink versenyt futnak az
idővel, gonosz a világ, hogy megtesz mindent,
csak mi boldogok ne lehessünk,
de szerelmünk végtelen hullám, kicsi ponttal
közepén: ölelésbe forrt lelkünk; halmai
lopott édenünknek.
Széles virágok nyíltak az
égre, fájdalmas volt a búcsú,
sírt az éj.
Téren és időn túl (veled)
bársonnyá válik a
merengő alkony.
S te mégis félted a rémült
éjszakáid csöndjét.
De én még nem égtem meg.
Még elűzhetem arcod
szégyentől pezsgő álmaimból.
Még nem hiányzik
nyugodt lélegzésed
a gyűrt lepedők
mozdulatlan fényében.
Még megbocsátom, hogy
hazudtad tested melegét,
hajad simító barnaságát.
Most menj, míg újabb sebek
nem égnek a véresre karistolt
bőrödbe.
Távozz!
S vidd el türelmetlen
álmaid feszült térdepléseit.
…akár esküvőn az asszonyok.
Halott-fehér városok mázolnak
gyönyörűre engem.
Kiáltásod surran el.
(Rózsaszín homok.)
Tévedéseink pajkosan
fogócskáznak,
félig-testű a csend.
(Tarka suhogás.)
Tereim kitárva, szólít
a tükör-léptű előrebiccenés.
Fontoskodva, akár
esküvőn az asszonyok.
Halott-fehér városok mázolnak
gyönyörűre engem…
Makacs hajnal
után vonakodva bújt elő a tétovázó reggel a
szégyenkező ősz és izgatott tavasz emlékképeivel
lázas szemében míg a bujálkodó terhes nyárra
gondolt s nem látta hogy a reszkető tél mint fulladt
bele az alvó hómezőbe a távíróoszlopra rádermedt
fénysugár sokáig ragyogott a vacogó télben
félelemfelhőket küldött a halálszagú télbe takarózott
sápadt levegőjű vonagló városok közé felemelkedett a
nap
Alvó oroszlán létünk:
Titkok kapuja.
Testeden lázas
Intéseim fehéren
Libbenő
Alkonya.
Mintha semmi, úgy történt.
Csak jött, áradt feltartóztathatatlanul,
a bíbor fájdalom szellői simogatták
melleimet, ágyékom úgy lüktetett,
mint a tavasz az égbolton,
csak jött feltartóztathatatlanul,
mélyebbek a sebek az arcom ráncainál,
nem látni a rettegést a kezeimben,
ahogy csukódik az ököl, ahogy
csordul ki a számból a félelem,
a fehér fogak, mint kővé dermedt patakok
vízesései ijesztenek,
nyelvem vérző szőnyege a sikoltásoknak,
imádkozni szeretnék, mint a virágok,
de még meg sem csikordul az
emlékezés fogaskereke
s a várt fájdalom csendes esővé szelídült.
Fehér kötényes asszonyok
mosolyognak éjszakáimban,
mindent elnyel aztán felhány a csend,
távoli énekszó fojtogatja a fákat,
már nem várom,
hogy megcsókoljam
Isten ráncos
és kéregető kezeit.
Félelemmé gyűrt testem ázott madár
a lépcsőház torkában,
nyújtózkodik meztelenségem
karjaidba, a remény izzói kicsavarva
fekszenek a pattogó radiátorok
rácsai alatt, ölébe fogad a
tisztaság-szagú víz, elmázol az
öröm, mikor fodrozó lélekkel
hibátlanul lépsz a kádba mellém,
kié volt az első mozdulat, nem
tudom, de az én szám kért bocsánatot
nedves tenyeredtől, nem hittem, hogy
testünk tudomást sem vesz arról, ami
történt, sodródtunk, s én csak a
kicsapó hullámok zajára, s a szádra
emlékezem, mely nem szűnt csókolni,
s hogy a feszesre húzott lepedőn karjaidban
aludtam, többször is felriadva, hogy
itt vagy-e még; hajnali meglepetésem
izgalma tovaterjedő fényhullámmá vált,
hűvös kortyai a vaníliafagylaltnak
akkor vágtak tarkón,
sok méter mély álom osont hosszú folyosónkon végig,
beterített szirmaival,
s robbant a mozdulatlanságba a telefon,
a feleséged volt,
letettem, s az új csörgésre kirántottam a
falból is, ugrált a szívünk, mint
kalap alá terelt béka, elszunnyadtál,
de én vártam, hogy az ajtó fog bőgni,
s meg is érkezett a hang; sokáig bírta.
Békés reggelünk háborúvá vált,
forró teádat összekócolt szemmel
kortyolgattad, s csók nélkül, kérdő
tekintettemmel mentél el.
Szívemben mégis ott pihent a hála, hogy
éjszakánk nem vált borzalmak kapujává.
