Széles virágok nyíltak az

égre, fájdalmas volt a búcsú,

sírt az éj.

Téren és időn túl (veled)

bársonnyá válik a

merengő alkony.

S te mégis félted a rémült

éjszakáid csöndjét.

De én még nem égtem meg.

Még elűzhetem arcod

szégyentől pezsgő álmaimból.

Még nem hiányzik

nyugodt lélegzésed

a gyűrt lepedők

mozdulatlan fényében.

Még megbocsátom, hogy

hazudtad tested melegét,

hajad simító barnaságát.

Most menj, míg újabb sebek

nem égnek a véresre karistolt

bőrödbe.

Távozz!

S vidd el türelmetlen

álmaid feszült térdepléseit.