Mintha semmi, úgy történt.

Csak jött, áradt feltartóztathatatlanul,

a bíbor fájdalom szellői simogatták

melleimet, ágyékom úgy lüktetett,

mint a tavasz az égbolton,

csak jött feltartóztathatatlanul,

mélyebbek a sebek az arcom ráncainál,

nem látni a rettegést a kezeimben,

ahogy csukódik az ököl, ahogy

csordul ki a számból a félelem,

a fehér fogak, mint kővé dermedt patakok

vízesései ijesztenek,

nyelvem vérző szőnyege a sikoltásoknak,

imádkozni szeretnék, mint a virágok,

de még meg sem csikordul az

emlékezés fogaskereke

s a várt fájdalom csendes esővé szelídült.