Hogy soha ki nem mondtad,

az fájt, mint ahogy sivító gumik

nyoma fáj az útnak,

soha nem éreztem, hogy jó így,

tudtam, hogy véget ér,

szép volt, akár egy parázna hajnal

magamutogatása,

felsejlő, titokzatos, párás ablaka

egy párhuzamos világegyetemnek,

melybe boldog-szomorúsággal

tekintgettem, odatartozni nem

tudó, csöndes-keserves

virágkoszorú.